Bővebb információ a Nyitott Akadémia jelenlegi (COVID-19) működéséről itt.

Szuperérzékeny vagyok?

Elaine N. Aron

Kiadó:
Sensum Donum Kft.
Oldalszám:
293 oldal
ISBN kód:
978-963-08-1931-2
Megjelenés éve:
2011
-15% 3330 Ft 2 830 Ft
Mennyiség:
1

Várható szállítás: 1-3 munkanap

Ajánló

Vekerdy Tamás, pszichológus:

„ Fontos könyv! Ha szülők vagytok, vagy óvónők, tanítók, tanárok – vagy netán elkeseredett vagy dühös kamaszok, esetleg „örök” kamaszok, mint annyian közülünk – olvassátok!”

Vásáry Tamás, zongoraművész és karmester:

"Az emberek azért nem értik, hogy miért nem értik az Élet értelmét, a Világot, az Embereket, mert nem értik önmagukat. Ez a könyv mindenkinek segít eljutni önmagához a benne, a mindenkiben lakozó Istenhez. Lehet-é többet segíteni, ennél többet adni? A Szuperérzékeny csak annyit kíván, hogy elfogadják, befogadják. Köszönöm a szerzőnek, hogy megírta, és kívánom, hogy minél több lélekhez eljusson! A Világ jobb lesz tőle."

Palya Bea, énekes, előadóművész

Szerintem mindenkinek van egy nagyon érzékeny, akár szuperérzékenynek is nevezhető oldala. Amikor a külső világ történései hirtelenül átrajzolják a belső tájat. Talán azért nem szoktuk használni ezt a képességet, mert félünk, hogy törékennyé tesz minket. Én az utóbbi években beengedtem ezt a törékenységet, elsírtam az addig visszatartott könnyeket. Odáig azt hittem, erős vagyok, szupererős, de a valódi erőm ennek az esendőségnek az elfogadásával talált rám igazán. Kerekebb lett a világ.

Ez az érzékenység a legmélyebb pillanatok átéléséhez is elvezethet. Mesélek egyet.

Tíz éves lehettem, a bagi kultúrházban ment épp a hagyományőrző fesztivál műsora. Én már eltáncoltam a gyerekcsoportos számot, és úgy, még népviseletbe öltözve megkerestem a közönség széksorai közt apukámat. Melléültem, lóbáztam a lábam, és hallgattam, ahogy a nénik az aratós dalokat éneklik, gyönyörűen hasított a hangjuk a levegőbe. De a sorok közötti csendben szipogást hallok, oldalra nézek, hát látom, az apukám az. Jaj, mi lehet vele, talán szomorú, én nem is láttam még férfit sírni, a fiúk nem sírnak, sokszor hallottam ezt. Pillogok oda-vissza az előadás képei és a  könnyektől ázó arc látványa közt, aztán lassan rájövök, hogy apukám, az én drága, érzékeny apukám nem a bánattól, hanem az örömtől indult meg, hatottak rá a fények, a dalok, az előadás ünnepi hangulata. Zavartan lóbázom a lábam tovább, valami kis meleg, jóleső borzongás jár át. Akaratlanul elmosolyodom, ez így sokkal jobban tetszik nekem, a férfiak mégis sírhatnak.